Segítség, nem maradt itthon gyerek!

Nem életem legütősebb címadása, de ezt mantrázom napok óta – persze nem tudatosan. Figyelem, a mondat jelentése nem azonos a “gyermekfelügyeletet vállalokkal” - eszetekbe ne jusson - csupán tényleg arról van szó, hogy nem maradt itthon gyerek és most nyafogni, panaszkodni fogok, sajnáltatom magam, sőt talán még csúnyán is beszélek, mi történhet…

Tudom, ez az élet rendje. Más is végigcsinálta. Szüksége van a gyerektársaságra. Nekem meg jót fog tenni, hogy felnőttek között lehetek. Nagyon jól tudom ezeket, de akkor is baromi rossz most még.

A legkisebbem 3 éves lett, és ovis. Reggel korán ébresztem, felöltöztetem, hogy aztán ott hagyhassam idegen helyen, sok kis idegen gyerek között idegen felnőttekre, akiknek ő is idegen. Már kétszer végigcsináltam, azt gondoltam, hogy rutinból menni fog. Hát rohadtul nem.

Még soha nem volt nélkülem pár óránál tovább. Még soha nem voltam nélküle pár óránál tovább. És itt kibújt a szög a zsákból, de vállalom: bizony magamat is sajnálom, mert azon túl, hogy aggódom, féltem, piszkosul hiányzik is. Rossz nekem, ha nincs velem na. Szegény én. A büdös mindenit!

Amikor utoljára az ovira gondoltam, “ó, még messze van” – volt. Hmm… Aztán néhány dolog megváltozott, és hirtelen azon vettem észre magam, hogy benti cipőt és ovis ágyneműt keresek a neten.

Az első ovis nap? Az vasárnap kezdődött. Egész nap csak puszilgattam, ölelgettem, meg persze sóhajtoztam, miközben vasaltam és  készítettem a vinnivalót. Ha ránéztem, könnybe lábadt a szemem, máshogy nem ment. Este gyorsan elaludtam, aztán úgy 1,5 óra múlva fel is ébredtem, és onnantól kezdve ment az agyalás. Majd közel a reggelhez sikerült végre elaludnom, és persze úgy ébredtem, mint akit fejbe vertek.

Lényeg, a lényeg, felöltöztünk, és elmentünk az oviba. Apa is velünk jött, ő is látni szerette volna hogy mennek a dolgok, és hát egy kis erősítés jól is jött. Bementünk, ügyesen megkereste a saját kis fakkját, amit a “halakka” jelnél talált és “beköltöztünk”. Miután átöltöztettem, elbúcsúztunk, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy Mincsikével kézenfogva bementek a csoportszobába. Én egy kicsit kapkodtam levegő után, majd pánikszerűen becsuktam utánuk az ajtót, hogy nehogy meggondolják magukat vagy csak hátranézzenek és meglássák, hogy hiába törekedtem rá, egyáltalán nem sikerült, sírok. Szótlanul baktattunk az autóhoz. Vettünk reggelit, majd ugyanúgy szótlanul haza. Még csak fél 9 volt, de már túl voltam a reggelin, nagyjából rend is volt és egyfolytában a telefonomat néztem. Vagy a pontos időt, vagy azt, hogy nem volt-e nem fogadott hívásom az oviból. Apával kerülgettük egymást, és versenyt sóhajtoztunk. Ő se tudott a munkájára koncentrálni, és én is csak totyorogtam. Gyönyörű napsütéses idő volt, de nekem nem volt kit elvinni sétálni. Óvó néni felhívott még reggel, hogy legyek egészen nyugodt, minden rendben van. Miron egyfolytában beszél, ők meg kiterülnek tőle, olyan vicces… (Ajajj, akarom én tudni, hogy miket beszél ez a gyerek?)

Elmesélte például, hogy mondta az óvó néni a gyerekeknek, hogy most mindenki pakolja el a játékokat. Erre Miron odament néhány kisgyerekhez, akik játszottak tovább, és erősen gesztikulálva mondta: “Nem hallottátok? El kell pakolni!” Mindez kb. fél órával az oviba érkezése után… Nem rossz, nem rossz, sőt egészen bíztató, de azért még nem bontottunk pezsgőt.

Fél 12-kor már nagyon mehetnékem volt. Mincsiért ilyenkor szoktam indulni, mert ő csak délig volt oviban. Eddig… Ha dolgozni fogok, nem tudok majd délre értük menni, így Mironnak meg kell szoknia, hogy ott alszik. Ebből pedig az következik, hogy sajnos Mincsikének is. Azt óvó nénik azt tanácsolták, hogy egyből mélyvíz, hosszú távon jobb és könnyebb így a gyerekeknek. Tehát délben nem mentem sehova. Helyette eltűnődtem, hogy a “mégmielőttvisszamegyekdolgoznimegkellcsinálnom” listámról melyik dologgal kezdjem. Hosszú ám, sajnos csak a fele lesz kihúzva szerintem. És az se ezen az első napon…  Az első napon nem ment semmi. (Csak a hasam az idegeskedéstől, de ebbe most nem megyek bele ne aggódjatok.)

Hogy a csudába lehet egyébként, hogy ilyen hosszú egy délelőtt? Mindig ilyen hosszú? Borzasztó ez a csend, és hogy nem szalad elém senki, ha hazajövök.  Gigi barátnőm azt tanácsolta, hogy máshogy fogjam fel. Örüljek neki, hogy kicsit utolérem magam, élvezzem ki a nyugodt napokat, és gondoljak arra, hogy milyen jó nekem, mert mehetek egyedül vécére, és nézhetek 3D-ben pornót. Igen, és ha jobban belegondolok,  szexelhetek akár a nappali közepén is, végigmondhatok több mondatot anélkül, hogy bárki  közbeszólna, sőt telefonálhatok is, mert a telefonom újra csak az enyém, nem játszik rajta egy gyerek sem, és végre azt is hallom, hogy a vonal végén mit mondanak. Olyan zenét hallgatok, amilyet csak akarok, és ha valamit elkezdek, azt be is tudom fejezni anélkül, hogy félbe kéne szakítanom, mert valakinek esedékes egy seggtörlés. A lista gazdagon folytatható és jól is hangzik, de ilyen áron?

Már látom, hogy egy bejegyzésbe sok lesz, amit terveztem, úgyhogy jöjjenek a zárógondolatok. 3-ra mentünk a gyerekekért. Én már két utcával előrébb kikötöttem a biztonsági övemet, mert úgy éreztem, ha megáll az autó így gyorsabban ki tudok szállni. Futólépésben tettem meg az utat az oviig. Mögöttem Apa és Martina. Viccesek lehettünk. Miron akkor ébredt, óvó néni kezében volt.  Még kicsit kábán, de minden a legnagyobb rendben. Egyszer sírt napközben, mert “Sófi” megszorította az ujját, de úgy gondolom ez belefér. Néha Mincsike átment hozzá a nagycsoportból, de Miron nem nagyon foglalkozott vele, állítólag szépen eljátszott. Úgy kb. ennyi Miron első ovis napjáról. Lesz folytatás ám, hamarosan írom!