Soha nem voltam egy vagány csaj. Világ életemben félénk, óvatos, na jó… beszari voltam, de maradjunk inkább a parásnál. Mindig voltak bizonyos félelmeim, fóbiáim, melyekkel nem egyszerű az együttélés, de leküzdeni meg képtelenség.
Most terápiás jelleggel csokorba szedem ezeket. (A bejegyzés tartalmával nem ér visszaélni!!!)
Sötétség
Sajnos nem nőttem ki, félek a sötétben. (Martina, ne röhögj! Nincs semmi tanulnivalód?) Némi irányfénynek kell lenni ahhoz, hogy nyugodtan tudjak elaludni és aludni.
Bogarak
Egyik főparám. Rühellem azok az élőlényeket, melyeknek 4-nél több lábuk van. Sikítófrászt kapok már a gondolattól is, hogy rámmászik, rámugrik és megérzem, ahogy 6-8 mászószervével csiklandozza a bőröm – szárnyas változatuk a hajamban, nyakamnál, fülemnél csapdos és zümmög, mielőtt belém mélyeszti fullánkját.
Ehhez kapcsolódik egy történetem. Még a régi otthonunkban, egy társasházi lakásban történt. Egyedül voltam otthon, amikor koppanást hallottam. Egy méretes sáska ugrott be az ablakon. Nem sikítottam, mert ha nem hallja senki, úgy semmi értelme, de nagyon megijedtem. Zöld ellenségem az előszobában gyűjtötte az erőt, hogy aztán megkezdje a támadást. Kiosontam az erkélyre, onnan tartottam szemmel, miközben kétségbeesve felhívtam a szomszédomat, hogy azonnal jöjjön egy nagy sáskafogó eszközzel és ártalmatlanítsa. Azt nem tudom, hogy mit gondolt, de jött.
Tankolás
Egy korábbi élmény aktiváltaa, amiről már korábban írtam. Itt elolvashatjátok.
Lift
Ennek a parának ugye neve is van: klausztrofóbia. Egyedül nem utazom liftben, akkor inkább lépcsőzöm. Ha van velem valaki, akkor azért leküztöm ezt a fóbiámat, de ebben az esetben is megkönnyebbülés kiszállni. A modern liftekkel egyébként annyira nincs is problémám, inkább a régi csattogós, zörgős, nyikorgósokban félek
Intimszféra
Utálom, ha túl közel jönnek hozzám és ez alól csak néhány családtag a kivétel. Hogy hol van a határ, erre nehéz válaszolni és személyenként eltérő is lehet. Az úgy nagyjából azért igaz, hogy nálam messzebb kezdődik a túl közel, mint általában másnál. Egy biztos, ha már érzem a másik illatát, vagy ha nincs szerencsém akkor a szagát, azonnal működésbe lép a védekező-menekülő funkcióm.
Fogorvos
Utálok fogorvoshoz menni, mint szerintem még nagyon sokan. Félek a fájdalomtól, de mivel nincsenek rossz emlékeim, ezt még csak-csak leküzdöm. Az injekció a fő problémám és nem azért, mert szúr, hanem azért, mert zsibbaszt. Amikor kezdem nem érezni a szám, a nyelvem, sőt szerintem a nyelőcsövemet sem és nyelési kényszerem van, de úgy érzem, hogy nem megy és megfulladok, na akkor jön rám igazán a szívdobogás.
Létra
Ablakpucolásnál jellemző csak a kapcsolatunk. Az első fokán semmi problémám. A másodikon már kapaszkodom. A harmadikat pedig csak úgy vállalom be, ha Apa közben két kézzel fogja remegő lábaimat. Lenézni nem merek. Persze nem csak a létrán jelentkezik ez az érzés, hanem mindenhol a magasban.
Egy alkalommal kb. 10 éves vízműves munkaviszony után úgy döntöttem, hogy ideje lenne megnézni, hogy a víztoronyban hol a víz és milyen a kilátás a tetejéről. Ugye mondanom se kell, hogy azóta se tudom. Ahogy a lépcsőn egy bizonytalan korlátot görcsösen markolászva törekedtem egyre magasabbra, úgy lettem egyre rosszabbul. Amikor már úgy éreztem, mintha két kézzel szorítaná valaki a nyaka, a pulzusom pedig jobb, hogy nem számoltam mennyi, úgy döntöttem megbízom a kollégákban. Majd ők elmesélik, hogy milyen ott fent és én elhiszem. A lefelé út sem volt egyszerű, ugyanis akkor kénytelen voltam lefelé nézni és szembesülni a magassággal, de valahogy lejutottam.
Ezek után érthető, hogy miért nem vonz a pécsi tévétorony, a Citadella és az Eiffel-torony, ugye?
Tornaóra
Az egyetlen parám, ami a múlté, de évekig elkísért, néhány éve még álmodtam is vele, így nem hagyhatom ki. Rémálom volt számomra minden tesióra. (Martina, ezt a részt ugord át, unalmas lenne Neked!) Állítom nem volt olyan testrészem, aminek a fájdalmára ne hivatkoztam volna a felmentés reményében, de leggyakrabban az “otthon felejtettem a tesicuccot” kifogással éltem. A mensturációs ciklusom is nagyon rövid volt, és rendszertelen. Ezeket vetettem be felváltva, különösen ügyelve arra, hogy azon az órán vegyek csak részt, amelyikre futást ígért Babi néni. Az ment, és azzal nem is volt semmi bajom, majdnem szerettem is.
Viszont a gerendára, bordásfalra, ferdepadra, felemás korlátra, kötélre stb. igazi ellenségként tekintettem. Labdaérzékem nulla, így a csapatjátékokban fő helyem a cserepadon volt. Áltsuliban 4, azaz négy métert dobtam kislabdával. Na jó, arra nem emlékszem, hogy ez hányadikban történt, de arra igen, hogy nagyon égő volt. Kidobósban sem jeleskedtem, inkább megálltam, hogy találjanak csak el mihamarabb és akkor mindenki jobban járt.
A talajgyakorlatom kb. annyi volt, hogy mérlegállás-bukfenc-gyertya-bukfenc hátra-híd-bukfenc.
Nem folytatom, szerintem sikerült érzékeltetnem, amit akartam.
Csúszás
Rettegek a jeges, csúszós úton. Autóval se szeretem, de talán mégis jobban viselem, mint gyalogosan. Korcsolya, sítalp soha nem volt a lábamon és nem is lesz. Felfoghatatlan számomra, hogy mit lehet szeretni a csúszkálásban. Számomra kb. itt kezdődik az extrém sport.
Lejtő
Hogy teljes legyen a kép, mennyire béna és esetlen vagyok: a meredek lejtőket se szeretem és ez nem csak a hófödtére igaz. Egy sima füves növénytakarós vagy egy avarleveles erdei lejtő is rettenet számomra, és ha nincs kiben kapaszkodnom, akkor tuti négykézláb vállalom csak be. Persze csak miután meggyőződtem róla, hogy nincs a közelben lépcső.
Úgy nagyjából ennyi. Illetve dehogy… Van még kóborkutyaparám, dörgésvillámlásparám, rendőrparám, mozgólépcsőparám, mélyvízparám, mivoltezahangparám, szélparám, biztosengemkövetparám, parkolásparám és a többi, ami akkor fog eszembe jutni, ha már közzétettem ezt a bejegyzést.
Mesélhetnétek Ti is, vagy csak én vagyok ilyen selejtes?
