Az első kiruccanás

11-re várt minket Ági. (Tudjátok, a “szotósnéni”.) 8:30-kor elkezdtem készülődni, de már tudom, hogy 7-kor kellett volna.
10:35-kor Apa sajnálkozva végignézett rendezetlen, pizsamás valómon, és megkérdezte:
- Lemondtad?
- Neeem, dehogy. – lihegtem. Újabb pásztázó pillantások, kis időzés a fésületlen fejemen, majd így folytatta:
- Pedig jobb lenne.
- Nem! Oda fogunk érni! – mondtam, bár magam sem hittem.

Odaértünk. Persze így ezúttal se leszek rajta egyik képen sem, de sebaj. (Ha ezt is kitűzöm célnak, akkor talán egy délután 3-as időponthoz tudtam volna csak igazodni.)

Közös képekkel kezdte Ági. Nem volt egyszerű, mert Miron vízszintjelzője azonnal működésbe lépett amint letettük és heves ordítással jelzett, hogy ez így bizony nem lesz jó. Egy gyerek fotózásánál csak két gyerek fotózása a nehezebb. (Nagy igazság, idézzétek nyugodtan, a történtek ihlették.) Amint Minerva a kamerába nézett és véletlenül még mosolygott is, Miron akkor sírt a legjobban.
Ági persze vérprofi és nagyon türelmes, úgyhogy lesz testvérkés kép. (Sajnos Martina nélkül, de majd legközelebb.) Az mondjuk tény, hogy többet volt Ági kezében Miron, mint letéve.:)

Minerva nagyon élvezte ezúttal is. Még talán csalódott is volt, amikor végeztünk. A mosolygás eleinte csak könyörgésre ment, de a cél érdekében mindent: könyörögtünk.

Közel 2 óra alatt született nagyjából 100 kép, amiből 40 elkészülésére várok most. Nagyon jók lettek, szerintem mindet meg fogom mutatni Nektek.

Tudnám még folytatni, de mennem kell. Az első kiruccanásunk története így ennyi marad.

Mérlegeltünk

Úgy sajnálom, hogy ilyen ritkán tudok írni mostanában, pedig hosszasan tudnék áradozni a piciről és a még picibbről.

Miron hétfőn volt 3 hetes. Sajnos pocakfájós, az utóbbi napok nagyon nyűgösen teltek, így rosszul alakult az ébrenlét-alvás arány. Születési súlyához képest már több, mint fél kilót hízott. A magassága* hosszúsága nem tudom hogy alakult, de valamennyit biztos nőtt, mert a már félre kellett tennem néhány rugit. A képen mondjuk max. 30 centi lehet, úgy összehúzza magát.

Imádnivaló, napról napra gyönyörűbb, tejszagú boldogságcsomag.
Mincsikémet is lemértem, mert hirtelen minden ruhája szűk és kicsi lett - kíváncsi voltam mit mutat a mérleg. Ti is? 20 kiló. Jöjjön róla is egy kép:

(Martina bocsi, nem tudom Veled folytatni a sort, mert nem szolgáltattál adatot.)

Végezetül egy közös, ahogy imádják egymást:

Mennem kell, de igyekszem vissza elmesélni, hogy viselkedett az aprónép Áginál, a fotósunknál.

*Ugye egy kisbaba esetében a testmagasság fogalma nem értelmezhető. Érdekes, mert a kiskönyvbe 1 éves korig testhosszt kell írni a státuszvizsgálatoknál, 2 évesen viszont már testmagasságot.

Felvételi

Martina túl van élete első komoly megmérettetésén. Ügyes volt, jól sikerült neki a matek és a magyar felvételi is. Izgalmak azonban még várnak ránk, második felvonásban szombaton lesz még egy szóbeli elbeszélgetés.

Többen kérdeztétek már, hogy melyik iskolát szeretné választani, én pedig megígértem, hogy írni fogok róla, úgyhogy most ez jön.

Az, hogy hova szeretne menni, az már kb. 1 éve nem kérdés, és nagyon büszke vagyok rá, mert mindent meg is tett eddig azért, hogy ez sikerüljön.

Az iskoláról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, de szerencsére nem az én választásom. Martina döntött, én csak boldog vagyok, hogy így. Úgy gondolom, hogy ennél jobb helyre nem kerülhetne.

A Tatai Református Gimnáziumról van szó. (Honlap itt, vagy a képre kattintva. Ha van egy kis időtök, nézegessétek meg. Ott minden sokkal jobban le van írva, mint ebben a posztban és meg fogjátok érteni a lelkesedésem.)
 
Ha csak néhány dolgot akarok kiemelni azok közül, ami nagyon tetszik az iskolával kapcsolatban, akkor bizony nehéz dolgom van - melyik is legyen az…

Először is senki ne asszociáljon az egyházi iskola kapcsán zárdára, bár valóban nagyobb szigor van a megszokottnál, de úgy gondolom ez csak előny. Nem mindegy, hogy hova, milyen környezetbe, milyen emberek közé jár abban négy évben, amikor talán a legkritikusabb korban vannak.

Az igazgató maximálisan, a tanárok pedig szinte kivétel nélkül szimpatikusak. Az oktatás nagyon magas színvonalú, és bizony keményen kell tanulni, hogy helyt tudjon állni valaki.

Két osztályt indítanak minden évben, túljelentkezés van, de ennek inkább nézzük az előnyeit. Mivel kislétszámú iskoláról van szó, nagyon családias. Mindenki ismer mindenkit és ami a legfontosabb: nagyon figyelnek is egymásra.

Az iskola nagyon szép, tiszta, rendezett, korszerű eszközökkel ellátott, tényleg ódákat lehet róla zengeni, és oldalakat teleírni. Nem fogok - most már csak néhány érdekes dolog, amitől más ez az iskola, mint a többi:
- Iskolaköpenyt viselnek a gyerekek, melynek elejébe bele van hímezve a nevük.
- Ha egy felnőtt betéved az iskolába, biztos lehet benne, hogy a diákok köszönni fognak neki, nem lökik fel a folyosón, előre engedik az ajtón, és segítőkészen útbaigazitják, ha kell.
- Minden tanítási napot a templomban kezdenek 10 perces közös áhítattal. (Kettőn én is részt vettem már, és nagyon jó érzés volt magamba szívni azt a hangulatot.)
- Az iskolai büfé, évekig becsületkasszás volt. Működött. (Ezt tényleg csak érdekességképp…) 
- A tanítási órák közötti hosszabb szünetben, az aulában lévő zongorához ül egy diák, elkezd játszani rajta, a többiek pedig körbeállják és énekelnek. Annyira hangulatos! És persze látszik a gyerekeken, hogy szívesen csinálják. Szerintem fantasztikus…

És hogy honnan vagyok ilyen jólértesült? Részben azért, mert Martina unokatestvére Dominika most tizedikes ebben az iskolában és szegényemet faggattam már eleget. Voltunk továbbá nyílt napokon, szülői értekezleteken, és Martina felvételi előkészítőkre járt oda. Tényleg csak jó jelzővel illethető minden, amit ott megtapasztaltunk.

Szorítsatok légyszi Ti is, hogy sikerüljön a felvételi és abban az iskolában tanulhasson négy évig, amelyikben annyira szeretne. Szorítsatok a barátnőjének, Zitának is, mert együtt, egymást segítve erősebbek lehetnek.

Csak egy kérdés…

Mikor lesz Miron 1 hónapos?*

*Egy kis segítség(?): 2011. január 31-én született.

Papucs???

A téma másfél éve is aktuális volt, most is.

– Mincsike, miért nincs rajtad papucs? – kérdeztem. A válasz azonnal jött:
– Mert ez a feltétele, hogy megnyerjem a papucsnélkül futkosók fesztiválját!

Kincs, Csoda és Boldogság

Kezdem azzal, hogy köszönöm szépen mindannyiótoknak a gratulációt és persze azt, hogy szorítottatok értünk.
Egy hete hazajöhettünk a kórházból, azóta próbálom kipihenni és utolérni magam, inkább kevesebb sikerrel, mint több, de bele fogok jönni.

Pár mondatban az utóbbi idők történései AZT* kivéve.

Martina

Utálni fogja olvasni, de azt kell, hogy mondjam, ő egy igazi Kincs. Nagyon sok irigyem lenne, ha világgá tudnám kürtölni, hogy milyen is ő valójában. Na jó nem fényezem tovább, inkább írom, hogy mi is történt Vele…
Meggyógyult.
A félévi bizijébe csak ötös került. (Jajj, szétfeszít ám a büszkeség!)
14 éves lett.
Túl van az írásbeli felvételin. Azt hiszem fellélegezhetünk, szépen teljesített. Második felvonásban két hét múlva lesz még egy szóbeli elbeszélgetés, aztán egy időre vége az ilyen irányú izgalmaknak.

Minerva

Amikor hazajöttem a kórházból, és megpillantottam, azon túl, hogy határtalanul boldog voltam, kb. ezek a gondolatok cikáztak a fejemben: “Milyen nagy lett!”, “Milyen dundi!”, “Mekkora szemei vannak!”. Persze gondolom 5 nap alatt látványosan nem nőtt a drágám, csak én szoktam hozzá a mini mérethez.
Mincsikém viselkedése várakozáson felüli azóta, hogy itthon vagyunk. Csoda ez a kislány, nem győzök ámulni. Miront imádja, nem tud vele betelni. Folyamatosan őrzi, simogatja, puszilgatja, és próbál nekem segíteni. Amikor pedig kicsit nem figyelek, akkor ilyeneket csinál:
Megkaparintja a telefonomat és “leszényképezi” Miront. Édes, ugye? Ezt készítette akkor:

És persze minden nap egy picit bele kell tenni az ölébe, hogy ő dajkálhassa:

Tegnap ugyan el akart költözni itthonról, de ez nem Miron számlájára írandó, valami egészen más, rettentő  komoly dolog volt az oka, már nem is emlékszem.

Oviba nem jár Mincsike. A gyerekorvosunk azt mondta, hogy eszembe ne jusson elvinni egy darabig. Sajnálom, hogy nem mehet, pláne úgy, hogy napi szinten emlegeti, és érzem én is, hogy szüksége lenne rá. A betegség viszont nem hiányzik, nem ér annyit az egész.

Miron

Ő egy igazán jó fiúcska, eszik és alszik. Hangja viszonylag halk, visszafogott – legalábbis ami a felső végéből hallatszik. (Középtájékon kicsit határozottabb, igazi kispasi.)
Úgy döntött, hogy a 3 óránkénti szoptatás helyett ő inkább az igény szerintit választja – ha lehet 2 óránként.
Már most nagyokat mosolyog és bizony rosszalkodik is. Legalábbis a takarót simán lerúgja magáról.
A kis szökőkúttal  meggyűlt már a bajom néhányszor - mindig akkor lép működésbe, amikor legkevésbé számítok rá -, de menni fog ez is.

Külsőre Apukájára hasonlít és a kicsi Minervára, bár én olykor a Papát is felfedezem benne és persze Spock kapitányt is. (De erről majd később…)

Anya

Én köszönöm jól vagyok, vagy inkább azt mondanám, már alakulok. Az biztos, hogy az időnek lesz dolga bőven ezzel az élménnyel, hogy megszépítse. De nem az a lényeg, hogy mi volt… Ami most van, az totális Boldogság! Ezt dúdolom folyamatosan, és olykor ki is mondom Mironnak “édes Kisfiam” – szokatlan még, de annyira jó!

Apa

Két szép kislány után született egy kisfia – ezzel azt hiszem elmondtam mindent, amit most vele kapcsolatban lehet.
Bónuszként még egy apró “titok”…
Apát a családon és a sportműsorokon kívül, ami kikapcsolja, az a minőségi sci-fi - abból is leginkább a Star Trek. Én nem sokat értek hozzá, de ami feltűnt, hogy több szereplőnek hegyes a füle.
És most térnék rá Mironunk apró szépséghibájára (jobb fülecske, bal fülecske):


Végezetül egy kép, ami magyarázat arra, miért húzta minden családtagom a száját, amikor tegnap kitaláltam: rendeljünk pizzát!
(Kórházi tartózkodásom alatt épült ez a torony.)

*A szülésről is mesélek majd természetesen, de ahhoz pihentebb fej kell, most még nem megy.