2011. január 11., kedd

Születéstörténet I.- Martina

Anya lettem

Egy háromrészes sorozatot indítok ezzel a bejegyzéssel, mert
- még biztosan nem meséltem Nektek,
- közeledik az évforduló, és ilyenkor nagyon szívesen élem át újra gondolatban,
- ez a hónap számomra a szülés, születés jegyében telik, mikor máskor meséljek róla, ha nem most.
Nem könnyű a pontos visszaemlékezés, hiszen csak eltelt az a 14 év, de próbálkozom.
A napokban egyik blogtársamnál, Szilvinél olvastam egy idézetet, ami nagyon passzol most ide.  Einstein írta az önéletrajzában:
"Emlékeinket átszínezi jelenlegi énünk, tehát csalóka nézőpontból szemléljük azokat..."

Azért nézzük csak, mit sikerül felidézni…

1997. január 20-án egy hétfői napon be kellett feküdnöm a kórházba, mert vizesedtem, a vérnyomásom megemelkedett, és bizony híztam is eleget. Ez akkor számomra egyenlő volt a tragédiával. 8 ágyas szobába kerültem nyolcadiknak. (Súlyosbító körülmény.)
29-ére voltam kiírva, és életemben egyszer voltam kórházban - amikor megszülettem.
Nem emlékszem pontosan, de magamat ismerve, a hétfő délelőttöt tuti végigbőgtem.

Első nap, nagyon flottul megoldották az étkeztetésemet. Kaptam reggel egy doboz ananászkonzervet és ennyi. Akkor is utáltam és azóta is. Két konyharuha között dugdostam a kakaós csigámat, amit apukám csempészett be nekem. Franc se akart éhen halni.

12-29-2009_029Így néztem ki akkoriban. (Ami látszik a képből az bőven elég.) 21 éves voltam, és túl sok információm nem volt a szülésről. Bár már volt internet, de még csak ismerkedtem vele. Nagyjából két születéstörténetet ismertem, egyiket anyukámtól hallottam és a sajátom volt, a másik pedig kb. annyi, amennyit az Áldatlan állapotban láttam, de utóbbinak nem sok köze van a valósághoz, ezt már akkor is sejtettem. 
 Nine Months (Fogalmam sem volt pl. hogy mi az az amnioscopia, és bizony milyen jó volt addig…)

Akkor még nem féltem a szüléstől, fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. 25-én féltem először. Valahogy akkor döbbentem rá, hogy itt most valami történni fog. És akkor is történni fog, hogy ha világgá megyek, vagy ha elszököm innen. Meg fog történni itt Tatán, de ha Szegedig gyalogolok, akkor is. Viszem magammal a “terhet”, ezt már nem úszhatom meg. Senki nem segíthet, nekem kell megszülnöm a babámat, és bizony ez fájni fog. Emlékszem, kinéztem az ablakon, az emberek jöttek-mentek, és én hirtelen mindegyikre haragudtam. Haragudtam, mert úgy képzeltem, hogy annak a szőrmesapkásnak max. annyi a gondja most, hogy nehogy lekésse a buszt, az a másik, aki a szatyrokat cipelte, az meg éppen azon gondolkozhat, hogy a tésztát rántás előtt szokta a levesbe tenni, vagy utána, de szülni, szülni azt csak én fogok és hiába az együttérző arcok, ez csakis az én problémám. (Természetesen meg tudtam közelíteni a dolgokat kevésbé borúsan is, és minden vágyam az volt, hogy már végre karjaimban tarthassam a kisbabámat, de ott és akkor az ablaknál a félelemtől kb. ilyen gondolataim voltak.)

25-én éjjel már egy hunyást sem aludtam, mert egyik szobatársam szült, és nagyon hangos volt. Én egész éjjel féltem, és nagyon, de nagyon egyedül éreztem magam. Folyamatosan arra gondoltam, hogy vajon hogy fog kezdődni… (Azt megfigyeltétek, hogy a filmekben mindig úgy indul, hogy elfolyik a magzatvíz? Pedig állítólag a szülések többsége fájásokkal indul, csak kisebb százaléknál kezdődik úgy, hogy elfolyik a víz. Mondjuk lehet, hogy kevésbé lenne hatásvadász, ha a hősnő ijedten ránézre Clooneyra – kizárólag Gigi kedvéért – és megszólalna: “távozott a nyákdugóm”.)

Egy kép, ami semmiképp nem maradhat ki ebből a bejegyzésből:
 ericsson-gh197-1
Apa egy ilyen nem éppen maroktelefonon várta a hívásomat, hogy mikor indulhat végre. (Kölcsöntelefon volt, nekünk akkor még erre nagyon nem tellett.) 26-án reggelig kellett várnia, hogy csörögjek.
Hajnali 5 órakor kezdtem érezni, hogy görcsölgetek. Persze ezek még nagyon mamabarát görcsök voltak, egészen délig. Akkor az orvosom burkot repesztett, majd hazament rakott krumplit ebédelni. Én pedig onnantól kezdve nem jöhettem ki a szülőszobáról. És persze Apa sem, mert már beöltöztették kórházi divat szerint. A fájásaim a burokrepesztés után egyre erősödtek, sűrűsödtek, kezdtek elviselhetetlenné válni.

Nagyon rossz volt, hogy nem ihattam semmit. Külön program volt két fájás között, hogy elvonszoltam magam a mosdóba és kiöblítettem a számat. Nem csaltam, tényleg nem ittam.

Kb. 2-kor megvizsgált az orvosom – jujujj, de még mennyire – és mondta, hogy 4-re lesz baba. 4-re baba??? Az már csak 2 óra… Hatalmas erőt adott ez, ami tartott kb. 10 percig, utána ismét nullán voltam.
Annyira fáradt voltam, hogy 2 perces fájások között ájulásközeli állapotba kerültem. Képes voltam 1 perces alvásokra is – vagy tudomisén mit csináltam akkor, de az biztos, hogy nem voltam magamnál.
Ilyenkor ugye elveszíti az időérzékét is az ember. Volt, hogy 1 perc alatt 3x néztem az órámra, és tényleg úgy tűnt, hogy gond van, mert megállt.

Nem emlékszem pontosan, hogy hány órakor kellett felfeküdnöm a szülőágyra, de ez az élmény nagyon kiborított. Leszíjazták a lábamat és annyira kiszolgáltatott helyzetbe kerültem ezáltal, hogy teljesen kétségbe estem.  A babanaplóba azt írtam, hogy ekkor már sokkal elviselhetőbbek voltak a kínjaim, de én ezt el se akarom hinni. Bár miért ne írtam volna igazat…

Nem részletezem tovább, mert nem is tudnám. 16:05 perckor született meg Martina (3200 gramm és 50 centi boldogságcsomag) Semmihez nem volt fogható, amit akkor éreztem. A látvány pedig egyszerűen lenyűgözött. Ahogy rámnéztek ezek a hatalmas babaszemek, az valami csoda volt. Lehetetlenség szavakkal kifejezni. Nézzétek, itt még csak pár órás volt:1997012601
És valóban tény, hogy ilyenkor az ember azonnal elfelejti, hogy min ment keresztül, és hirtelen nem fáj semmi. Az is tény viszont, hogy arra meg nem gondol, hogy még mi minden előtt áll. Legalábbis én akkor nem gondoltam. Pedig ezzel a kellemetlen részeknek még nagyon nem volt vége. Jött a lepényi szakasz, majd a kézimunka. Mert vágni azt bizony kellett, tehát varrni is. A hasamba való beletenyerelést sem felejtem el soha. Két kézzel feszegettem az orvos kezét, hogy fejezze már be, mert ezt nem lehet kibírni. “Krisztina, így egymás ellen dolgozunk!” – mondta ő, én pedig semmit, csak gondoltam.

A két órás megfigyelés után kitoltak a folyosóra, ahol a család apraja-nagyja várt. Hősnek éreztem magam, és nagyon szomjasnak. Anyósom azonnal elrohant innivalóért. Tekintettel arra, hogy vasárnap délután 6 óra volt, egészen hazáig rohant, mert ugye semmi nem volt nyitva. (Büfé, vagy Tesco, esetleg éjjel-nappali? Ugyan már, semmi nem volt a környéken.) Az első literes almalé egyhúzásra ment le, a másodikból pár kortyot hagytam.

1997012608 Baba-mama szoba nem volt a kórházban, így 3 óránként kaptam meg Martinát szoptatásra.

Néhány nap múlva kikerült egy tábla a kórházra, miszerint látogatási tilalmat rendelnek el. Csodás, más se hiányzott. 31-éig kellett kibírni, akkor engedtek haza.

Apa annyira izgatott volt, amikor jött értünk, hogy Martinának gondosan összekészített mindent, amit felírtam, be is hozta, viszont nekem a kabátomat otthon felejtette. (Amikor befeküdtem, hazaküldtem az utcai ruháimat, mert nem tudtam hol tárolni.) Jó, nem volt annyira hideg, de azért január végén, kabát nélkül, ráadásul nem is tudott a közelben megállni autóval…

12-29-2009_012 Ez az ágyikó várta otthon Martinát – apukám csinálta…

12-29-2009_017 … és ez a járgány, ami most már talán vicces kicsit, de akkor a legszebbek közül való volt.

Folytatás lesz, hamarosan…

Születéstörténet II. – Minerva
Születéstörténet III. – Miron :)
És már most szólok, hogy negyedik rész akkor sem lesz, ha könyörögtök. :)

5 megjegyzés:

Nicole írta...

Drága Kriszti! Az elején még volt néhány rész amin mosolyogtam, de be kell vallanom a végét könnyekkel küszködve olvastam! Martina gyönyörű szép baba volt, most pedig már kész hölgy, de ugyan olyan gyönyörű!!! Az a kis bölcső pedig, hát valami gyönyörűséges, és amit te is leírtál hogy nincs jobb fájdalomcsillapító mint a karodban tartott újszülött! Engem nagyon megérintett ez a kis történet és már alig várom a másik kettőt :)

Edina írta...

Gyönyörű baba volt Martina. És nem csak azért írom, mert általában ezt szokás mondani a babákra, hanem tényleg GYÖNYÖRŰ volt. :)
Unokatesómnak (10 éves most) ilyen babakocsija volt és szerintem jobb volt mint a maiak. Ringatózott benne a göröngyös úton és nem kapott agyrázkódást.

Vicus írta...

Nekem engedett egy probaüzit, neked miért nem? Mit ír ki? :(

Névtelen írta...

Jaj, de borús volt ez a poszt.Tina úttörőként törtetett elöl és Neki jó sok jutott a szorongásból, rossz emlékből, már ami az érkezése ELŐTTI időt illeti.Tényleg szép baba volt, és szép tini lett, jó úton halad a szép fiatal NŐ felé.Hajrá.
Neked pedig visszamenőleg is gratulálok, amiért ilyen fiatalon, tapasztalatlanul ilyen ügyes voltál, látod,lett eredménye.
AMúgy idekint egyre többet látok ilyen babakocsival flangáló kismamákat..Retro, vagy kényelmes vajon?
Sok cupp
Gigi

Andi írta...

Drága Kriszta!
Nagyon várom a folytatást! Nagyon meghatott a történet, jó volt olvasni. Martina tényleg gyönyörű kislány volt.