A történethez tudni kell, hogy ki nem állhatom, ha valaki hozzáér a hajamhoz. Utálok fésülködni is, de én vagyok az egyetlen, akitől mégis el tudom viselni. Kénytelen vagyok.
A hajamat anyukám festi, amit néma csendben, undok arccal tűrök, illetve néha mondok valami sürgetőt. Ebből következik, hogy a fodrászommal is igen ritkán találkozom. Az az 1-2 óra, amit nagy ritkán minden rendszerességet mellőzve mégis nála töltök, az kész büntetés számomra. Végig feszült, ideges vagyok és nem azért, mert azon izgulok, hogy milyen lesz a frizurám, hanem mert hozzám ér, tapogat, fésül, sőt mi több: húzza…
Anyukám, szerintem ehhez némi közöd Neked is van, ugyanis képzeljétek el, hogy középiskolás koromig, derékig érő hajam volt. A hajmosást ezért, ha jobban belegondolok, világ életemben utáltam. Anyukám mosta, szárította, és ami a legrosszabb: fonta! Akkoriban nem volt még kreppelő, így hasonló hatást csak úgy lehetett elérni, hogy én 2 óra hosszat ültem a tükör előtt, Anyukám pedig fonta a vizes hajam. (Ezek olyan kellemeset a hasznossal összekötő hajfonások voltak, amiből azóta se jöttem rá, hogy mi tartozott az első felébe, mert a hasznos még oké: felmondtam a verset, vagy jó alkalom volt arra, hogy kikérdezze a történelem leckét, esetleg a legrosszabb, a hajmosás utáni fejmosás…)
Tehát befonta, másnap kibontotta, ami szintén nem 2 perc volt. A végeredmény? Extra dús sörény.
Most akár meg is köszönhetném azt a sok törődést, amit kaptam tőle, de inkább folytatom, lesz még rá alkalom.*
Mivel allergiás voltam mindig, ha hozzáértek a hajamhoz, azt gondoltam, hogy más is így van ezzel, így nagyon sokáig nem simogattam fejet. Ez persze megváltozott egy ideje, főleg ha a gyerekeimre és az apukájukra gondolok – őket bármikor, bármennyit.
És akkor a hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön, amit valójában mesélni szerettem volna.
Minerva kitalálta, hogy neki nem kell ölelős plüss, vagy alvós rongyi, ő csakis úgy tud elaludni, ha tekergeti a haját. Tekergette is egy darabig, majd rájött hogy nem valami jó érzés, mert igencsak húz, így pechemre rászokott az én hajamra.
Gondoljátok csak el, min megyek keresztül nap, mint nap, micsoda kettősség ez: Minervát imádom, viszont a kellemetlen hajfogdosó érzés nem változott így sem, hogy ő csinálja.
Vegyek parókát? Bevallom még erre is gondoltam, de szerintem hasonló érzés lenne, mint sapkában aludni, úgyhogy inkább nem kell.
Minden este úgy alszunk el, hogy tekeri. Minden perc egy órának tűnik ilyenkor.
Ez egy tavasszal készült kép, de ezen látszik leginkább, hogy miről is beszélek.
Olyan a technikája, hogy a pici ujjacskáján körbetekeri feszülésig, majd rángatja, mert el akarja engedni, de nem tudja. Mennyei.
Ha álmos, vagy fáradt, akkor is azonnal kell a hajam. Érdekes, mert olyankor ő birtokolja, a sajátjának tekinti, mert így kéri:
”Aduda a hajam!”, vagy “Tekerhetem a hajam?”
Néha napközben is odarohan hozzám, teker párat a hajamon, látom, hogy jól esik neki, megnyugtatja, és azonnal szelíd kisbaba lesz a tűzrőlpattant cserfes csajból.
Este általában mellettem alszik el, utána tesszük csak a saját ágyába. Akárhányszor megébred, első szava: “Aja”, majd rögtön keresi a hajam, amit persze nem talál, de követeli, így rendszeresen térdelek az ágya mellett, fejemet előrehajtva, amíg vissza nem alszik. Éjjel 3-kor, félálomban persze 10x olyan rosszul esik, ha megtépnek, de a lényeg, hogy neki jó legyen.
Tűröm.
Pedig kellemetlen.
De azt hiszem akkor fogok sírni, ha már el tud aludni a hajam nélkül is.
*Mondjuk itt: Anyukám! Már érzem, élem azt amit Te akkoriban. Köszönöm a szeretetet, a törődést, a példamutatást, hogy a kapott és megtapasztalt élmények hatására kialakuljon a mostani értékrendem amit Apáéval összegyúrva igyekszünk a lányoknak is továbbadni.
Reggel úgy döntöttem, hogy írok egy bejegyzést “Miért utálom az őszt” címmel. Délelőtt végiggondoltam, és arra jutottam, hogy annyira nem is utálom. Mindjárt este, úgyhogy – neeeem, nem az jön, hogy szeretem az őszt, hanem csak annyi, hogy ideje, hogy megírjam a posztot, aztán majd a végén kiderül, hogy merre billen a mérleg nyelve és mi is lesz a címe. 
